Félszáz
Cserna 50
Könnyebb átmenni a tű fokán, mint cinizmus helyett lelkesültnek maradni. Hinni és a lelkesültség által elhitetni másokkal, hogy az olvasás és az írás – ha átmenetileg is, de – talán képes a létezésnek medret ásni. Átmenetileg, tehát életre szólóan. A helyzet ugyanis világos, ha olvastuk a Sátántangót, vagy Jon Fossétól a Reggel és estét. Onnan indulunk. Az emberfaj sárkányfű-vetemény. Ezt egy életen át kell játszani. (Ezt melyik mondta a régi mesterek közül: Tömörkény? Hrabal?, vagy Lemmy?)
Az olvasás és az írás így lehet mégis élmény. Tehát nem (csak) menekülés, nem (csak) a fogyatkozás ellen szegülés. Ha lehet habzsolva olvasni (Cserna nagyon tud), akkor lehet habzsolva írni is (ezt is nagyon tudja). Ez számomra a legnagyobb Cserna-recept [sic!]. Ez az ő alkati válasza a horror vacuira, és ez az ő alkotói válasza a rettenetes üres, fehér papírra, amire írnunk kell.
Sztorizni pedig: anyagmunka – akár Róma, akár Rabelais, akár Rézi néni, akár a Rammstein, akár Rózsa Sándor, akár Virág Lipót a tárgya. Ez az anyagmunka pedig már élőszóban kezdetét veszi. A szöveg öröme, a szöveg vitalitása, mondhatnám így is, de erre már bökni kezd a belső-Csernám, aki szerint az olvasás nem a hangzatos komolykodás előszobája (ugyanis – a vagánykodással ellentétben – tök mindegy, hogy milyen színvonalon komolykodik az ember), és nem is a tetszelgő fölényeskedésé, hanem a szövegelés öröméé. Egyikünk beszél, másikunk hallgat. Vagy beszélünk mindketten.
És miután a beszéd témája és helye radikálisan tágas lesz Cserna-Szabó Andrásnál, ezáltal a prózai köztérben is adottak a demokratikus előfeltételek: be lehet népesíteni a Levin körutat. Meghosszabbítani Szentesig, Hévízig, Kolozsvárig, Nagyhályogig és tovább. Még ha megy is az idő. Az előbb még fél négy volt csak, most meg már fél hét is elmúlt. De – végül is – nem sietünk.
Isten éltessen, Bandi!
R.(Fehér Renátó)